Rosie a környezeti változókról mesél nekem, nemrég látott egy dokumentumfilmet. Érdekes ez nála, azt mondja, hogy életkorából fakadóan mind többet foglalkozik az őt korábban teljességgel hidegen hagyó természettudományokkal. Könyvek, műsorok, podcastek, netes cikkek, blogok. Mivel épp esik, a csapadékról beszél először, aztán jön a hőmérséklet, de a többit nem várom ki. Jön utánam, és azt mondja, itt az ideje áttekintenünk a szerződéseinket, mert hiszen mi ketten is egy szerveződési forma vagyunk, de benne egy nagyobb hálózatban, melyre egyformán hat jó néhány dolog, és közös kötelezettségek vannak ránk róva, gondoljak a relációk sokaságára, a forrásfelosztásra, egyszóval a szerződésekre. Mondom neki, hogy nem értem pontosan, de végül, ahogy hallgatom, vagyis inkább azért, mert felolvasztja a magyarázó pofijának a munkahője az ellenállásomat: csak megértem, hogy el akarja hívni egy nagy buliba az összes barátját, ismerősét. És én is hívhatom az enyémeket.
Amikor egyedül hagy, kisétálok a hátsókertbe, nem olyan nagy az, hogy tömegeket fogadhatna be, de talán nem is lesz erre szükség. Leülök egy magaságyás peremére. Felpiszkált bennem valamit Rosie, mert megerőltetés nélkül észreveszek apró erőforrásokat, meglátom a kertrész dinamikáját. Ehhez mérten túl lassan szorul el a szívem. Nincs igazán senki, akit meghívnék. Olyan még esetleg, akit hívhatnék, de nem esne jól. Este beszélünk is erről. És eközben derül ki, hogy a kérdés valamikor el lett döntve, buli lesz, Rosie néhány embernek már szólt is. Mondom, hogy ez azért nehéz ügy, mindig úgy érzem magam a bulikban, mintha jogosító jegy nélkül utaznék. Érdekes, Rosie bólogat, aztán éles hangon idézi fel a nem is olyan régi esetet, amikor két ismerősömmel futottunk össze a belvárosban, és beültünk abba a kurdisztáni étterembe a Rookeryn. Hogy ő pontosan észlelte, hányszor dermedtem meg, váltott színt az arcom, mert az egyik fasz, így Rosie, kibírhatatlanul önelégült és arrogáns módon viselkedett velem. Próbáltam tiltakozni, hogy pedig őt a barátomnak gondolom, de Rosie úgy vélte, ki kellett volna állnom magamért.
Egyébként ebben volt valami. Én is észrevettem, hogy gyűlik bennem a méreg, csak nem akként raktároztam el. Nyilvánvalóan támadtak, de nem hittem el, a szavak hatásának végtelen sokfélesége katasztrófákhoz vezet, Rosie mellett ezt tanultam. A válasz, a visszacsapás, a csend hatásáról a mai napig jóval kevesebbet tudok. Mondjuk az ellentétek logikájáról is. Mindig utólag undorodom, és van, hogy csak piszok lassan esik le, mi a szitu. Ültem ott a kurd illatokkal telt orromat vakargatva, és bár nem volt időm mindent alaposan megnézni a teremben, az biztos, hogy pontosabban lennék képes részleteiben is felidézni, mint például a mi saját hátsókertünket, ha most becsukom a szemem. És ez még most is így van, pedig itt ülök a magaságyás peremén, arccal a természetnek, szemem nyitva, hagyom, hogy a már alig szemetelő eső áztasson.
Rosie napokon át csakis vendégvárással kapcsolatos tartalmakat fogyasztott. Megsajnáltam, csak az vigasztalt, hogy ő jobban sajnál engem. Ugyanis a révemen szinte senki se jött el. Négy ember ígérte még, de végül elmaradtak. Három férfi volt, akiket ismertem, ráadásul az egyik semmit sem hozott. Ezt bezzeg hamar levettem, hogy mi zajlik itt buli címén. Rosie megmutatta, milyen rövid a táv a hajlástól a törésig, mennyire azonos a kiindulópontjuk. Ő csomó hülye ajándékot kapott, a nappaliban, a kanapé és a fal közti, megürült helyre halmozta fel. A hely egyébként azért lett üres, mert Rosie minden fotelt, széket egymás mellé terelt, vagyis azt mondta, ezek itt beszélgetős népség, fő a közelség, az otthonokba másféle beszélgetések illenek. Nem lehetett félreérteni, hogy mire céloz: mások, mint az éttermekbe. És akkor persze azonnal megértettem ezt, már az első vendég megérkezése előtt puskaporos volt a levegő, mert a ház az ő tere, a hátsókert is az övé, minden, ami akkor a miénk volt, az ő tehetségét fűtötte, s az én mély szánalmat keltő próbálkozásaim, hogy harmóniát teremtsek, kudarcra vannak ítélve.
Amikor már minden vendég itt volt, Rosie mellém lépett, és átkarolta a derekamat. Úgy álldogáltunk egy ideig, de akkora hangzavarban, mintha egy vízesés mögött várakoznánk. Őt néztem, és ez sokaknak fura lehetett, de én azt hittem, hogy látszatra spontán és tetszetős, mert hiszen egymás felé fordulni meghitt dolog. Az asztalnál a székem mögött ellépve Rosie lehajolt hozzám, a fülembe súgta, hogy szedjem össze magam. Az asztalszomszédaim idővel nem is próbálkoztak, másfelé fordultak, ez az elkülönülés és a többiek más irányú terjeszkedése kiborító lehetett Rosie számára, aki bizonyára csak azt méricskélte, micsoda roppant kiterjedése van az engem körülvevő szakadéknak.
Nem volt még tizenegy óra, ketten maradtunk, jó korán leléptek. Rosie tajtékzott, azt mondta, na, ezek sem jönnek többé. Előjött ezzel az elkülönüléssel, melynek azért, akartam mondani, lehetnek fajtái, homályos célú szintjei, s ami a lényeg, lehet értelme. De féltem, hogy csak nagyobb lesz a baj, nem szóltam. Nem akart rendet rakni, kizárt a szobánkból is. Ahelyett, hogy elmagyarázta volna kicsit érthetőbben, ugyan már, mihez kezdjünk azokkal a felnőtt emberekkel, akikre nem számíthatunk. Az utolsó mondata az volt, mielőtt becsapta a szobaajtót, hogy ő nem ilyen tolerálható másságról beszélt, mindent félreértek, én nem vagyok egy laza fickó, ilyen helyzetben, aknamezőn állva nem kérhetem, hogy legalább a testünk kommunikáljon.
Illusztráció: Csabai Renátó festménye.
(A tárcasorozat első része itt, a második része pedig itt érhető el.)
Hozzászólások